"A régi erdélyi iskolák felidézése megtartó lelki erőt kínál, ilyen erőforrás az erdélyi történelem is: a megmaradás közösségi erkölcsének története. A kései versekben mind gyakrabban öltenek alakot a történelmi emlékek (...) a Tibeti kantáta című költeményben az erkölcsi mintaként megidézett Kőrösi Csoma Sándor kitartásának morális példájára hivatkozik." – írta a Kossuth-díjas Lászlóffy Aladárról (Torda, 1937. május 18. – Budapest, 2009. április 20.) kritikusa, Pomogáts Béla. A Kőrösi Csoma Sándor – Tibeti kantáta a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület által 1992-ben, Csoma születésének 150. születésnapjára meghirdetett pályázatának I. díjas költeménye (megosztott I. díj Ferenczes Istvánnal: Kőrösi Csoma Sándor tibeti dalai). 

 

Lászlóffy Aladár

TIBETI KANTÁTA

 

I.

 

Idők bozótja, kicsi tájék.

Pedig lehet csak jelre vár még

s elered belőle egy más kor,

mint száz patakszál olvadáskor,

szövődik szőnyeggé a rajza:

... születik Wesselényi, Bajza,

géniusz támad Debrecenben,

Bolyait süt Erdély-kemence,

mint fűszál úgy sarjad a lélek

s zöld lejtők lesznek a remények.

Lehet, sajnálni kéne őket,

az ágaskodó csöpp erőket.

Lehet, még csak a naptár tudja,

ki lenne az, ki versenyt futna.

Ki választ ott? aki kiválik?

A választott takarva állig

s még homlokára sincs felírva:

anyja, hazája várja sírva ...

A szivárgó rejtett arányok

miképpen lesznek tudományok

s a tévhiteknek tévalapja

melyik gazdag kincstárból kapja

a maga jó költségvetését,

cipójához egy Toldi kését,

hogy életét elfaricskálva

világrajöjjön önnön álma?

Hová tart s éppen merre jár most,

még meddig bírja a magányos

mogorva székely Juliánus?

 

 

 

II.

Cigány népek mind, nyugat és kelet:

hajuk tépik halottaik felett,

de bőszen leölik a más fiát -

mindig ilyen erkölcsű a világ.

Viszonylagos, minden viszonylagos:

egymást lesik, holott mind farkasok;

e farkasok közt hogy osonhat át,

ki éppen erre szánta el magát:

szülőföldjéről elfut, mint Zalán,

teveösvényen Nagy Sándor nyomán

s fegyvertelen, hacsak néhány nagy elv

nem az, s fejében féltucatnyi nyelv

nem olyan érték; hogy politikát

vehetnek rajta, netán Indiát

vagy Waterloot élelmes Angliák.

... Egy megetet, a másik megmatat,

megdöngetik a horpadt hátadat,

a bajból jó, a jóból baj ered;

dehát ezek mégiscsak emberek.

A folyamok, a dzsungelek s az éj

s a pusztaság mind-mind nagyobb veszély,

s mind üdvösség, a havasok között

nem kígyóvermek, barbár börtönök,

de láma-cellák vak nyugalma vár,

hol hunok titka hűs halomban áll:

mint letelepült Batu-áradat

sóbálványa, halott betűk, szavak,

istennevében gyűlt emlékezet!

Csak senki sincs, ki addig elvezet.

Ennél rosszabb már az lehet csupán:

itthon ragadni annyi terv után...

 

IIl.

Indiába ment, mint Columbus –

hol pálmafa nő, másként lombos.

A családfa méginkább más fa,

több kontinensre hull az árnya;

több nyelvtől emberebb az ember

s végül az ősi fára fel mer

mászni, hogy újra messze lásson:

az égen is vezethet lábnyom.

Felhágott messze fel Keletre,

Nyugat-mutató emeletre,

ahonnan indultak a vágyak,

melyek egy Földet megmunkáltak...

Időnként, két törökvilág közt

felszárítják, kiseprik Sárközt,

poéták lepik el a bágyadt,

leírt, monoton Hortobágyot,

kivetkőzik a „mindig-így-lesz",

szkíták cáfolják Euklídészt

s Csomakőrös kicsi határa

kikandikál a láthatárra.

 

IV.

Ki vagy, ki vagy, Iszkander Koeroeshi?

Alexandert afgán őrség lesi.

 

Ha Choma úr nem angol, mit akar?

Szándéka szép, de vajon mit takar?

 

Fenn fúj a szél, lenn csöpög a meleg,

India nagy; ez itt mit ténfereg?

 

Van itt guru-és rádzsa és szahib

s háromszáz nyelv lefetyel, nyal, eszik.

 

Amazt, melyért ő ilyen messze jött

ki érti ködös tengerek mögött?

 

Fattyú lehet, ha nincsen rokona,

s mért itt keres, ha itt nem élt soha?

 

Barbár lehet. Mint ez az elhagyott:

Tibet tövén az ing is ráfagyott.

 

S a cédulák... miféle hóvihar!

a világ tetején vihart kavar.

 

V.

Kié a nagy titok?

Érdekek, ostromok.

Nepálba, Tibetbe

seregként ki vet be?

Ha már a seregek

oly messze fénylenek,

oly messze maradtak,

nőttek, de apadtak

s egy fő az előhad,

mi az, mi erőt ad?

Egyetlent ki vet be

eltitkolt Tibetbe:

otthoni Kölcseyk

nevében költse itt

utolsó erejét –

s mi lesz ha belevét,

sakktáblák parasztja

elesik s mi haszna?

Se dervis, se szahib,

beszakad mind a híd,

se hindu, se arab,

fagy alatt, hó alatt

hogyha még meg nem ing,

hány nap lesz Dardzsiling,

gyékényen heverve,

jak-vajat lenyelve...

Egy gyertya, egy köcsög,

perselyben ott csörög,

ami még megmaradt

fenn, fenn a hegy alatt.

Kalkutta – Dardzsiling,

hány vérsejt hány siling?

Mindennek határát,

életnek az árát

Istennel alkudta ...

Dardzsiling, Kalkutta!

 

VI.

Ott van valahol, nézzetek az égre,

Csaba királyfit tudománya végre,

titkát megőrző hűség-Himalája;

csak tiltó táblácska került alája,

felhúzott s lejárt órán függő mánus:

Útfélen elhullt székely Juliánus.

 

Megosztás
Sütiket használunk

Weboldalunkon sütiket használunk. Ezek közül néhány elengedhetetlen a webhely működéséhez, míg mások segítenek nekünk a webhely és a felhasználói élmény javításában (nyomon követési sütik). Ön dönthet arról, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Kérjük, vegye figyelembe, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem tudja használni az oldal összes funkcióját.