"A régi erdélyi iskolák felidézése megtartó lelki erőt kínál, ilyen erőforrás az erdélyi történelem is: a megmaradás közösségi erkölcsének története. A kései versekben mind gyakrabban öltenek alakot a történelmi emlékek (...) a Tibeti kantáta című költeményben az erkölcsi mintaként megidézett Kőrösi Csoma Sándor kitartásának morális példájára hivatkozik." – írta a Kossuth-díjas Lászlóffy Aladárról (Torda, 1937. május 18. – Budapest, 2009. április 20.) kritikusa, Pomogáts Béla. A Kőrösi Csoma Sándor – Tibeti kantáta a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület által 1992-ben, Csoma születésének 150. születésnapjára meghirdetett pályázatának I. díjas költeménye (megosztott I. díj Ferenczes Istvánnal: Kőrösi Csoma Sándor tibeti dalai).
Lászlóffy Aladár
TIBETI KANTÁTA
I.
Idők bozótja, kicsi tájék.
Pedig lehet csak jelre vár még
s elered belőle egy más kor,
mint száz patakszál olvadáskor,
szövődik szőnyeggé a rajza:
... születik Wesselényi, Bajza,
géniusz támad Debrecenben,
Bolyait süt Erdély-kemence,
mint fűszál úgy sarjad a lélek
s zöld lejtők lesznek a remények.
Lehet, sajnálni kéne őket,
az ágaskodó csöpp erőket.
Lehet, még csak a naptár tudja,
ki lenne az, ki versenyt futna.
Ki választ ott? aki kiválik?
A választott takarva állig
s még homlokára sincs felírva:
anyja, hazája várja sírva ...
A szivárgó rejtett arányok
miképpen lesznek tudományok
s a tévhiteknek tévalapja
melyik gazdag kincstárból kapja
a maga jó költségvetését,
cipójához egy Toldi kését,
hogy életét elfaricskálva
világrajöjjön önnön álma?
Hová tart s éppen merre jár most,
még meddig bírja a magányos
mogorva székely Juliánus?
II.
Cigány népek mind, nyugat és kelet:
hajuk tépik halottaik felett,
de bőszen leölik a más fiát -
mindig ilyen erkölcsű a világ.
Viszonylagos, minden viszonylagos:
egymást lesik, holott mind farkasok;
e farkasok közt hogy osonhat át,
ki éppen erre szánta el magát:
szülőföldjéről elfut, mint Zalán,
teveösvényen Nagy Sándor nyomán
s fegyvertelen, hacsak néhány nagy elv
nem az, s fejében féltucatnyi nyelv
nem olyan érték; hogy politikát
vehetnek rajta, netán Indiát
vagy Waterloot élelmes Angliák.
... Egy megetet, a másik megmatat,
megdöngetik a horpadt hátadat,
a bajból jó, a jóból baj ered;
dehát ezek mégiscsak emberek.
A folyamok, a dzsungelek s az éj
s a pusztaság mind-mind nagyobb veszély,
s mind üdvösség, a havasok között
nem kígyóvermek, barbár börtönök,
de láma-cellák vak nyugalma vár,
hol hunok titka hűs halomban áll:
mint letelepült Batu-áradat
sóbálványa, halott betűk, szavak,
istennevében gyűlt emlékezet!
Csak senki sincs, ki addig elvezet.
Ennél rosszabb már az lehet csupán:
itthon ragadni annyi terv után...
IIl.
Indiába ment, mint Columbus –
hol pálmafa nő, másként lombos.
A családfa méginkább más fa,
több kontinensre hull az árnya;
több nyelvtől emberebb az ember
s végül az ősi fára fel mer
mászni, hogy újra messze lásson:
az égen is vezethet lábnyom.
Felhágott messze fel Keletre,
Nyugat-mutató emeletre,
ahonnan indultak a vágyak,
melyek egy Földet megmunkáltak...
Időnként, két törökvilág közt
felszárítják, kiseprik Sárközt,
poéták lepik el a bágyadt,
leírt, monoton Hortobágyot,
kivetkőzik a „mindig-így-lesz",
szkíták cáfolják Euklídészt
s Csomakőrös kicsi határa
kikandikál a láthatárra.
IV.
Ki vagy, ki vagy, Iszkander Koeroeshi?
Alexandert afgán őrség lesi.
Ha Choma úr nem angol, mit akar?
Szándéka szép, de vajon mit takar?
Fenn fúj a szél, lenn csöpög a meleg,
India nagy; ez itt mit ténfereg?
Van itt guru-és rádzsa és szahib
s háromszáz nyelv lefetyel, nyal, eszik.
Amazt, melyért ő ilyen messze jött
ki érti ködös tengerek mögött?
Fattyú lehet, ha nincsen rokona,
s mért itt keres, ha itt nem élt soha?
Barbár lehet. Mint ez az elhagyott:
Tibet tövén az ing is ráfagyott.
S a cédulák... miféle hóvihar!
a világ tetején vihart kavar.
V.
Kié a nagy titok?
Érdekek, ostromok.
Nepálba, Tibetbe
seregként ki vet be?
Ha már a seregek
oly messze fénylenek,
oly messze maradtak,
nőttek, de apadtak
s egy fő az előhad,
mi az, mi erőt ad?
Egyetlent ki vet be
eltitkolt Tibetbe:
otthoni Kölcseyk
nevében költse itt
utolsó erejét –
s mi lesz ha belevét,
sakktáblák parasztja
elesik s mi haszna?
Se dervis, se szahib,
beszakad mind a híd,
se hindu, se arab,
fagy alatt, hó alatt
hogyha még meg nem ing,
hány nap lesz Dardzsiling,
gyékényen heverve,
jak-vajat lenyelve...
Egy gyertya, egy köcsög,
perselyben ott csörög,
ami még megmaradt
fenn, fenn a hegy alatt.
Kalkutta – Dardzsiling,
hány vérsejt hány siling?
Mindennek határát,
életnek az árát
Istennel alkudta ...
Dardzsiling, Kalkutta!
VI.
Ott van valahol, nézzetek az égre,
Csaba királyfit tudománya végre,
titkát megőrző hűség-Himalája;
csak tiltó táblácska került alája,
felhúzott s lejárt órán függő mánus:
Útfélen elhullt székely Juliánus.