Az Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909. jan. 25. - Budapest, 1979. szept. 24.) emlékére szervezett Ignácz Rózsa Napok keretében tartott konferencián Az örökölt út címmel tartotta meg előadását Köllő-Szabó Réka, aki diákkorában maga is – Gödriné Molnár Márta nyugalmazott magyartanár egykori kovásznai tanítványaként – a Kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Kör egyik alapító tagja, és egyben első elnöke is volt. Jelenleg a Gyulafehérvári Caritas Vidékfejlesztés gyergyószéki központjának munkatársaként Gyergyószentmiklóson szervezi a Szikra Tankonyha kulturális programsorozata irodalmi teadélutánjait, melynek sorát, nem véletlenül, Ignácz Rózsával nyitották. Sok sikert kívánván a gyergyói Szikrakonyha tevékenységéhez, a kovásznai előadás kéziratát az alábbiakban tesszük közzé. Nyitóképünkön Köllő-Szabó Réka az Ignácz Rózsa emlékszobában (a szerző felvétele), és a konferencia plakátja.
Az örökölt út
"A múlt szeretete velünk született; a múlt gyermeket s nagyapát egyaránt megindít, nem kellett ehhez más bizonyítás, mint anyáink regéi, oly idők meséi, mikor még beszéltek az állatok. (...) A jelen küzdelmes és áttekinthetetlen; a jövő rejtve van. A világ minden gazdagsága, pompája, bűbája a múltban lakozik, és ezt a gyermekek éppen olyan jól tudják, mint az öregek..." (Anatole France, Ignácz Rózsa fordítása)
Emlékezni jó, és kell, az útra, melyet örököltünk, rá kell lépjünk, taposnunk kell, építenünk, hisz csak addig élünk, amíg emlékeznek ránk, amíg él az út! 14 éves voltam, amikor Gödriné Molnár Márta magyar szakos tanárnőnk javaslatára megalakítottuk a KIRIK-et, azaz a Kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Kört. Célunk az írónő munkáinak és a magyar irodalom sokszínűségének, szépségének megismertetése, hogy olvasni jó, hisz általa elménk és szellemünk megtisztul, jobbak leszünk és megújulunk. Ignácz Rózsa művei és szellemisége végigkísért diákéveim alatt, hasonlóan, mint Kőrösi Csoma Sándor szellemisége.
Kolozsváron már az Anyanyelve magyar regénye alapján jártam be a főteret, megelevenedtek nemcsak a helyszínek, de a diákélet is. Elszakadtam én is Kovásznától, Kolozsvártól, Gyergyószentmiklósra kerültem, a hangsúly a családra, a gyerekekre esett, de megmaradtam irodalomkedvelőnek, hála kiváló magyartanáraimnak, szüleimnek. 2020. január 18-án Czanik Andrástól, a Magyarországi Református Egyház Kárpát-medencei referensétől értesültem, hogy lelkész édesapja aznap volt Makkai Ádámnál, Ignácz Rózsa fiánál, aki súlyos beteg. Este a szállásra érve kaptuk a szomorú hírt, meghalt Makkai Ádám Kossuth díjas költő, író, egyetemi tanár.
Ignácz Rózsa emléke időről-időre felelevenedik bennem, és ez a 2020-as „véletlen” találkozás is megerősített, hogy térjek vissza én is az útra, hisz műveinek, életének megismertetése egy kicsit mindannyiunk feladata.
„Élni, csak élni szeretnék”,
embernek maradni mindig, minden körülményben. Ez a legfontosabb út, tanösvény, amit ránk hagyott Ignácz Rózsa, az ifjúsági író, az anya, a nő és színésznő, az író, a műfordító. Egyenes tartású, tisztalelkű, meg nem alkuvó, önálló, akaratát bármilyen áron megvalósító embernek ismerjük meg történelmi, társadalomtudományi regényeiből, útleírásaiból, színháztörténeti írásaiból, előadásaiból, levelezéseiből. Hitte, hogy "Kiki a miben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg az Isten előtt”(Pál apostol korinthusbeliekhez írt első levele, Károli-fordítás).
Kovásznai stradfürdő 1941-ben. Fénykép: Aszódi Zoltán / Fortepan
Mindannyiunkat jól meghatározott céllal teremtett a jó Isten. Talán nem véletlen, hogy 219 évvel Zágoni Mikes Kelemen és 125 évvel Kőrösi Csoma Sándor születése után ismét fényes csillag született Orbaiszéken, aki ugyanazt az „álombeli Kovászna-illatot” szívta, “vastartalmú, pezsgő, szénsavas ásványvizet” itta. Hasonló Isten és hazaszeretet, kíváncsiság és tenni akarás vezérelte az útra, melyen elődeink Belső-Ázsiából a Kárpát-medencéig jöttek.
Kőrösi Csoma Sándor az út elejét kereste, honnan indul, ki álmodta meg, mikor és miért követték azt őseink, Ignácz Rózsa inkább a folytatásra összpontosít, a megmaradásra, az út menti rokonainkra és a jövő ösvényeire. A Keleti magyarok nyomában című regényes útirajzában ő maga intéz felhívást a „felelősségteljes” férfiakhoz, akik majd rálépnek az általa megtalált útra,
„amit kétszáz éve hiába keresett annyi kelet-utazó, hogyan lehetne magyarnak megtartani a veszni indult moldvai magyarokat”.
A bejárt utat először édesapja, Ignácz László református lelkész, édesanyja, Makkai Kornélia, szeretett nagybátyja, Makkai Sándor és szülővárosa egyszerű
„büszke és öntudatos, (…) bizalmatlan és nyíltszívű”
székely népe mutatják számára. Már 8 évesen Fogarason saját műveit adja elő a várban fogva tartott magyar hadifoglyok javára. Nagybátyja, az akkor református püspökjelölt, Makkai Sándor védelmére kel, amikor azt az Ördögszekér című híres regénye miatt megvádolják, hogy „püspökhöz nem méltó” témát írt meg, egy erkölcstelen testvérszerelem történetét.
17 évesen álnéven közöl egy védelmező cikket:
„a serdültebb ifjúság közt szép számmal vannak, kik e művet bátran elolvashatják, éppen úgy felemelt engem, mint egy templomi prédikáció. Báthory Anna rettenetes tragédiájából egy magyar lélek megrázó sorsát olvastam... Báthory Anna megtalálta volna az üdvösségre vezető utat egy nagy lélek vezetése mellett. Ilyen alak lett volna Bethlen Gábor... De én az én tiszta magyar ifjúságommal és hitemmel szomorúan és megrendülve olvasom a bár nagylelkű és merész álmú, de a kedvezőtlen körülmények miatt jóra tehetetlen, és így a rosszban nagy Báthory Anna bukását, de élni akaró lelkem követendő példának a Bethlen alakját látja”.
Habár a politikai helyzet, a sors Magyarországra repíti, ő, amikor csak teheti, hazalátogat Erdélybe. Budapesten félidegennek, bevándorlónak érzi magát. "A magyar nyelv szerelmese"-ként (Kodolányi János), nemcsak őrként őrzi azt, hanem átörökíti fiába, és művein keresztül belénk, a jövő nemzedékébe is. Észre se vesszük és meghív az útra, társai leszünk, majd elengedi kezünk, hogy mi is behívhassuk gyerekeinket, megismertessük velük a kovásznai egyszerű székely ember furfangosságát, a XX. századi viszontagságos kolozsvári diákéletet, a bukovinai székelyek, a moldvai magyarok, a konstancai református közösség, a bukaresti szolgáló leányok vesztét, az 56-os forradalom hőseit a múlt köntösébe öltöztetve.
Fiát, a későbbi Kossuth díjas Makkai Ádámot, már kamaszkorában az útjára terelte, segítségül híva műveinek gépírásában:
„A jutalmam az volt a gépelésért, hogy én írhattam egy tizenöt gépelt oldalas elemzést a könyvről. Roppant izgalmas és megtisztelő feladat volt, mert életemben először „egyenrangú értelmiségi” voltam egy politikailag roppant veszélyes helyzetben. Mondhatnám úgy is, hogy anyám apámmá vált, aki beavatott a felnőttek dolgaiba, és számított rám, mint segítőtársra.”
– emlékszik Makkai Ádám.
1938-ban Karácsony János festővel, egy erdélyi ügyvéddel és egy Moldvát jól ismerő román-örmény gyergyói kísérettel indul meg a keleti református magyarok nyomában, mely utat a Született Moldovában című regényében (1940) és a Keleti magyarok nyomában (1941) című útleírásában örökít meg. Akkor kutatja a bukovinai magyarokat, amikor magyar állampolgár Moldvába még a lábát se tehette be, ő bejárja a bukovinai falvakat, szállásain vendégfogadóival, gyerekekkel beszélgetve, a templom padjában ülve döbben rá a szomorú valóságra, a halálraítélt magyarságra, a kisebbségi lét viszontagságaira.
Elsőként ismeri fel, hogy a mélyen vallásos bukovinai magyarok és a csángók magyarságát főleg katolikus hitük jelentette, amit nem gyakorolhattak magyarul. Ha latinul és románul miséznek a templomba, akkor előbb-utóbb elfelejtik nyelvüket. Nyelvében él nemzetünk. Megmaradásuk érdekében javasolja a konstancai magyarok példáját, ahova egy református papot helyeztek ki, és így nemcsak a református közösség nőtt, de megmaradhattak anyanyelvükben.
Meggyőződése, hogy „Ó-Romániában nincs Magyar élet protestáns egyházi kereteken kívül”.
Felismeri keleti útja során, hogy a magyarok megtartották ősi szokásaikat, pl. a kaukázusi és a magyaralföldi gémeskutakhoz hasonló kutakat ásnak a kapu előtt elhaladó szomjas vándornak, házaikat fehérre meszelik, és népviseletükben is megkülönböztetik magukat, példa erre az övből csüngő vörös rojtok, ingjük. Tőle tudjuk, hogy a „selypítő” moldvai románok valamikor csángó magyarok voltak, és nem mind csángó aki magyarul beszél Moldvában, vannak akik úgy tartják, még Árpád ivadékai, akik Etelközben maradtak.
Döbbenet számomra, hogy amit Kőrösi Csoma Sándor könyvtárakban keresett keleten, azt Ignácz Rózsa sokkal közelebb találta meg a nép között... Jó úton indult el és haladt a megoldások fele, hogy ne kelljen szégyelljék magyarságukat, mint a konstancai Kiss Albert.
„A bukaresti magyarok száma szerény számítás mellett is lehet százezer. Moldvában állítólag százezer azoknak a római katolikus vallású, magyarajkú földmíveseknek száma, akikről egész könyvtárnyi irodalom keletkezett már, de akikről ma sem tudni biztosan, hogy kivándorolt, csángóvá lett székelyek-e vagy magyarrá lett őslakó kunok, etelközi ősmagyarok, vagy csak egy bizonytalan, hajdan magyarajkú, egyre jobban románosodó néptömeg?”
1939-es bukovinai útja során elmélyíti ötletét, megosztja azt Bereczky Klári bukaresti segédlelkésznővel, majd amennyire betegsége engedi, cikkeket közöl a bukovinai magyarokról, akik sóvárogva várják az anyaország segítségét, hisz hiába van Isten és föld Moldvában is, ha ez vakvágány számukra. A bukovinai magyarság ügye a miniszterelnökségig jut el, 1941-ben megindul a kitelepítés kálváriája Bácskába, ahonnan, amint tudjuk, tovább telepítik, szétszórják őket a nagyvilágba...
Ignácz Rózsa emlékszoba Kovásznán. A szerző felvétele.
Az 50-es évek elején, hogy megelőzze a kommunista megtorlást, Ignácz Rózsa könyveinek álcímet adott, nem tért le az útról, csak átnevezte. Az út igazából a találkozásokról is szól, találkozások rég nem látott fiával Amerikában, Köllő Ilonka ditrói barátnőjével Afrika varázslatos szavannáin, Theész János volt kolozsvári orvossal Argentínában, volt férjével, Makkai Jánossal, Hawaion.
Magyar igét hirdetett mindenhol a szórványban.
Temetési beszédében Göncz Árpád se búcsúzott tőle, hisz még rengeteg munkánk van hátra. Végrendeletében annyit kért, hogy földbe temessék, és hogy őróla ne beszéljenek... Budapesten, a Rákoskeresztúri Új köztemető 63-as parcellájában áll az egyetlen faragott kopjafa. A temetését követő napokban Kovásznán, Gyergyószentmiklóson, Fogarason, és több erdélyi városban róla prédikáltak a református templomokban, Kovásznán éjfélig harangoztak elkísérve őt az égi ösvényre.
Ennek ellenére Ignácz Rózsára Gyergyószentmiklóson már alig emlékeznek, holott többször is járt ott a 30-as, 40-es években rokonánál, Makkai Domokosnál. Moldvai útjaira készülve a Gyilkos-tói villájukba szállt meg Ferenc bácsinál és Anna néninél, illetve az első moldvai útjára Pipirigig elkísérte Karácsony János festő is. Halálakor Árus Lajos református szakíró, tudós, lelkipásztor róla prédikált a vasárnapi istentiszteleten.
Talán ezért is indítottam el a Caritas Vidékfejlesztés Szikrakonyhájában, Gyergyószentmiklóson az irodalmi teadélutánokat Ignácz Rózsa bemutatásával. Úgy érzem, életével, műveivel mindannyiunkban meggyújtja a szikrát és világítja az utat.
Ignácz Rózsa irodalmi délután a Szikra konyhában. Gödriné Molnár Márta meghívott (2.balról), Köllő-Szabó Réka (jobbra, fenn). Fotó: Caritas Vidékfejlesztés / Forrás
Az örökölt út kötelez minket is, hiszen fenntartani és ráterelni gyerekeinket, unokáinkat csak életünkkel, tetteinkkel lehetséges. Ignácz Rózsa azért élt, hogy teremtsen, alkosson, közösséget kovácsoljon. Emberségből példát mutat mindannyiunknak, rávezet minket az örökölt útra, hogyan lehet méltósággal és felemelt fejjel, erős gyökerekkel túlélni történelmünk, jelenünk viharait, örökségül hagyni gyerekeinknek értékeinket és azok átadásának a késztetését, hisz amint vallotta:
„Megszerettetni a mi értékünket, misszió”!
Köllő-Szabó Réka
Elhangzott Kovásznán, 2024. szeptember 27-én.
Kapcsolódó:
- A rendezvénysorozat képtára
- Makkai Rebecca Rózsa előadásának magyar fordítása
- Ignácz Rózsa ébresztése – az emlékszobában készült interjú Gödriné Molnár Mártával
- A 2024-es Ignácz Rózsa Napok részletes programja
- Regényes Utak - a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és Népfőiskola médiaműhelyének interjúja Makkai Rebeccával