Az Ignácz Rózsa Napok a megható Találkozás pillanatát is elhozta, melynek mindannyian tanúi, részesei lehetünk az emlékünnepen. Nagy szeretettel köszöntjük az esemény díszvendégét, a Chicagóban élő és alkotó Makkai Rebecca kortárs amerikai irodalomban kiemelkedőt alkotó, elismert írónőt, Ignácz Rózsa unokáját, aki életében először érzekett Kovásznára. A református parókián zajló szeptember 27.-i Emlékkonferencián elhangzott beszéde az alábbiakban olvasható, Tasnádi Kinga fordításában – ám Rebecca magyarul is szólt bevezetőjében, melynek videófelvétele itt tekinthető meg.

Nagymamámhoz hasonlóan én is szépirodalmi író vagyok - regények és novellák írója. Ezért az Ő öröksége is kétféleképpen fontos számomra: nagymamaként és íróként.

Sokan vannak ebben a teremben, akik jobban ismerik nagymamám munkásságát, mint én. Bárcsak visszautazhatnék az időben, és megkérhetném a szüleimet, hogy neveljenek fel engem úgy, hogy beszéljek magyarul és angolul is. Megajándékoztak a magyar rímekkel, imákkal és énekekkel, és körülvettek a nyelv hangjai, de nem úgy nőttem fel, hogy beszéljem is.

Mint azt bizonyára tudják, nem könnyű megtanulni ezt a nyelvet. De én nagyon keményen dolgoztam az elmúlt két évben, azzal a végső céllal, hogy el tudjam olvasni a nagymamám könyveit magyarul és – némi segítséggel – le tudjam fordítani a legfontosabbakat angolra. Nem tudom, hogy valaha is eljutok-e odáig hogy képes legyek helyi, történelmi regényeket olvasni a világ legnehezebb nyelvén, de a saját írásaimon túl ez a legnagyobb ambícióm.

Az egyetlen műve, amit valaha is el tudtam olvasni, eltekintve néhány novellájától, az A vádlott nyers fordítása, amit az apám készített, és egy próbálkozás az Anyanyelve Magyar számítógépes fordítással, ami annyira értelmetlen volt, hogy meg kellett állnom alig egytizede után.

Ez persze tragédia, de van egy jó oldala is. Vár rám az életműve, amit még el kell olvasnom.

Képzeljék el, hogy 46 évesek, és a polcon sorakozik több mint harminc kötet, amit a saját nagymamád írt – könyveket, amelyek lehetővé teszik, hogy oldalanként megismerd és megértsd őt. Nemcsak szépirodalmi művek, hanem személyes írások is.

Meglepődve tapasztaltam, hogy amikor Anyanyelve Magyar először jelent meg, akkor még az emberek a nem magyaros mondatszerkezetek, megfogalmazások miatt kritizálták., amelyeket a román iskolai tanulmányai befolyásoltak. A kritikák után keményen dolgozott azon, hogy elmerüljön a hagyományos magyar irodalomban.  Apám kétéves volt, amikor amikor ez a könyv megjelent, és nem meglepő, hogy kora gyermekkorában rengeteg időt töltött egy német dadussal, így ötéves korára már szinte kizárólag németül beszélt, bécsi akcentussal.

Amikor Kodolányi János író hozzájuk telefonált, és apám véve fel a kagylót szörnyű magyarsággal válaszolt neki, az író leszidta Rózsát, és megkérdezte, hogyan engedheti, hogy egyetlen fia ilyen rosszul beszéljen magyarul. És így Rózsa elkezdett a fiának minden este klasszikus meséket olvasni, gyakran székely vagy palóc nyelvjárásban.

Mindezt azért mondom el, hogy hangsúlyozzam: engem nagyon megvigasztal az a tény, hogy bármennyire is küzdöttem a magyar nyelvvel, még apám és nagymamám is küzdött vele, a maguk módján.

Meggyőződésem, hogy a magyar a legszebb és legelegánsabb nyelv a világon, és én megértem, hogy maga a nyelv iránti szeretet volt az egyik mozgatórugója az én nagymamám munkájának. A színészet és az írás közös vonása a történetmesélés szeretete, de mindkettő szavakon, mondatokon alapszik, ahogyan néhány hang egy egész világot képes tolmácsolni.

Annak ellenére, hogy nem igazán ismertem a nagymamámat, és nem férhettem hozzá a munkáihoz, én mindent neki köszönhetek.

A tényleges létezésemet, természetesen – nem lennék itt a földön nélküle –, de az írói életemet is. Amit ő adott nekem, az a lehetőség volt és engedély.

Sok olyan szerzőt ismerek, akik felnőtt korukig nem jöttek rá, hogy a könyveket valódi, élő emberek írnak, és hogy ők is megpróbálhatnak írni. De én mindig is tudtam hogy az írást nem csak valódi emberek, hanem a családom tagjai is művelik, akik talán továbbadták a tehetségük egy részét. És sok amerikai, akik bevándorló családban nőttek fel, azt mondják, hogy a szüleik áldozatos munkája után orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük. De az én családomban senki sem kérdőjelezte meg amikor tizenkét évesen bejelentettem, hogy író leszek. Az egyetlen gyakorlati tanács, amit az én a szüleimtől kaptam, hogy tanuljak irodalmat, hogy tanár is lehessek.

A nagymamám továbbra is tanít engem, a példáján keresztül. Tőle tudom, hogy lehet írni is és anyának is lenni, írni, amikor a világ darabokra hullik, írni amikor mindenki ellened fordul, írni olyan dolgokat, amik miatt bajba kerülhetsz, írni még a leglehetetlenebb körülmények között is.

Talán tudják, hogy úgy írta meg A vádlottat, hogy tudta, hogy nem lehet kiadni az ő életében. Amikor a szüleim eljegyezték egymást, édesanyám egyedül jött Budapestre, hogy találkozzon a leendő anyósával, és az együtt töltött idő végén Rózsa odaadta neki a kéziratot, hogy csempéssze ki az országból. Anyám a lapokat körbekötötte a derekán egy övvel, és rejtve tartotta őket, amíg a vonat át nem lépte a határt Ausztriába. Ez a könyv természetesen 1999-ben jelent meg, húsz évvel Rózsa halála után.

Van, amikor szerzőként azért írsz valamit, hogy kifizesd a számlákat, és van, amikor azért, írsz, mert van valamid amit el kell mondanod, amit a világgal meg kell osztanod.

Nem tudok ennél világosabb példát elképzelni – egy példát a késztetésre, hogy megírj valamit, amit talán soha nem adnak ki, vagy ami csak egy távoli, elképzelhetetlen jövőben jelenhet meg. Amikor írunk, mindig a jövőnek írunk, legyen az a jövő akár néhány hónap múlva vagy száz év múlva.

Néha az emberek álmodnak arról, hogy visszautaznak a múltba (ahogy én is arról álmodom, hogy meglátogatom a szüleimet és ragaszkodom hozzá, hogy kétnyelvűvé neveljenek), meglátogatva a történelem egy bizonyos pontját, hogy figyelmeztessék az embereket arra, amit tudnak hogy be fog következni.

Ezt nem tehetjük meg.

De üzeneteket küldhetünk a jövőbe – az általunk ismert világ összefoglalóit, figyelmeztetéseket, elégiákat, kívánságokat. Ez az, amit minden író tesz, és ezt tette a nagymamám is. A mi felelősségünk, hogy megkapjuk ezeket az üzeneteket a múltból. Meg kell hallgatnunk akik előttünk itt voltak, el kell olvasnunk a történeteiket – még akkor is, ha ez nehéz. Még akkor is, ha ehhez egy teljesen új nyelvet kell megtanulnunk.

Köszönöm, hogy eljöttek, hogy együtt tisztelegjenek e figyelemre méltó nő és szavai előtt, hogy meghallgatják a múlt hangját. Ez létfontosságú dolog, és áldás mindannyiunk számára.

Makkai Rebecca Rózsa

Kovászna, 2024. szeptember 27.

 

Megosztás
Sütiket használunk

Weboldalunkon sütiket használunk. Ezek közül néhány elengedhetetlen a webhely működéséhez, míg mások segítenek nekünk a webhely és a felhasználói élmény javításában (nyomon követési sütik). Ön dönthet arról, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Kérjük, vegye figyelembe, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem tudja használni az oldal összes funkcióját.