Fábián Ernő író, filozófus születésének 90. évfordulója alkalmából szervezett emléknapot október 25-én a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és Népfőiskola. Egykori tanítványok, rá mentorként tekintő politikusok, meghívott eszmetörténészek, valamint tisztelői koszorúzási ünnepen és emlékkonferencián tisztelegtek a Kovásznán 1934. október 12-én született, és ugyanitt 2001. augusztus 9-én elhunyt személyiségre emlékezve. Az alábbiakban Bede Emese, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum aligazgatója beszéde olvasható.
Tisztelt jelenlevők!
Nem is tudom kifejezni mekkora megtiszteltetés számomra, hogy lehetőséget kaptam a mai rendezvényen, amelyen Fábián Ernő emlékének adózunk. Azok a szerencsések közé tartozom, aki megismerhettem Őt, mint Fábián tanár bácsi a pedagógus, Ernő bácsi, édesapám kollégája és barátja, aki többször is ellátogatott hozzánk, majd Fábián Ernő tanár úr, a frissen végzett matematika tanárnő kollégája és nem utolsó sorban Fábián Ernő az író, amikor felnőttem ahhoz, hogy megértsem a műveit.
Először diákként szeretnék beszélni róla, hisz ezek a legkedvesebb emlékeim. Ötödik osztályban, az első történelem órán, izgatottan vártuk, hogy ki fogja tanítani ezt a tantárgyat, ekkor belépett egy fehér hajú, szelíd szemű tanár bácsi. Már az első percekben sikerült megkedveltetnie magát, mire befejeződött az első évharmad rajongtunk érte.
Lenyűgöző történetekkel vezetett be minket az ókor történelmének titokzatos világába, érdekes olvasmányokat ajánlott nekünk, ezeken keresztül ismertük meg a piramisok titkait, az Olümposz legendáit, a görög demokráciát, Nagy Sándor hadjáratait. Humorosan, érdekfeszítően tudott magyarázni, minden jelentős történelmi személyiségről volt valami megrázó vagy humoros története, amellyel sikerült felkeltenie az érdeklődésünket és bevésnie a memóriánkba, amit vele kapcsolatosan illik tudni.
Mikor leültünk a családi asztalhoz, édesapám a szemem csillanásából azonnal észrevette, hogy aznap történelem óránk volt, és rögtön rá is kérdezett: na, miről beszélt ma Ernő bácsi?– én alig vártam, hogy elmesélhessem. Hetedikben, az újkor és a jelenkor történelmét tanultuk, szerintem, azzal, hogy az Egyesült Királyság királynőét második Bözskének, és az USA elnökét mogyorótermesztő Jiminek nevezte, nem követett el semmi rosszat, ezáltal mindenikünk megjegyezte, hogy kik ők és mi az igazi, becsületes nevük.
Ő volt az a tanár, akinek nem volt szüksége magyarságtörténet órára (abban az időben szó sem lehetett erről), hanem megtalálta a lehetőséget, és időt szánt arra, hogy megismertesse velünk őseink történelmét. Akkoriban a történelemkönyvekben csupán egy oldalt szántak erre. Ahogy egyik könyvének a címe is elárulja, „Az ember szabad lehet”, még akkor is, ha próbálják megakadályozni benne, csak meg kell találnia a módját a szabadság gyakorolásának.
XII. osztályban filozófiát tanított nekünk, ami a valódi szakmája volt. Nagyon élveztük az óráit, mesterien vezetett be az egyetemes filozófia világába, azt a filozófiát, amit tulajdonképpen tanítania kellett volna, amennyire lehetett, hanyagolta. Megismertette velünk Platón, Nietzsche, Kant, Descartes furfangos gondolkodásmódját, a különböző világnézeteket.
Nyíltan beszélt a filozófia, a tudományok és a vallás kapcsolatáról, rávilágított arra, hogy ezek nem egymástól különálló fogalmak, hanem kapcsolatban vannak, és egyik sem létezhet a másik nélkül, sőt ő volt az, akinek sikerült megértetnie velünk, hogy mi az igazi hit, hogy a jó Istent, nem úgy kell elképzelni, mint egy felhőkön könyöklő fehér szakállas öregurat. Nyíltan beszélt ezekről a dolgokról, pedig akkor szigorúan tilos volt. Elmondta, azt is, hogy meggyőződése, hogy majdnem minden híres természettudós, köztük Newton és Einstein hitt Isten létezésében, ha egyesek kételkedtek is benne, haláluk előtt legtöbben visszatértek hozzá. Enciklopédikus tudásáról már akkor meggyőződtem, mikor egyik filozófia órán felírta Einstein egyenleteit és a fizika törvényeit tiszteletben tartva, beszélt a relativitáselméletről filozófiai szemszögből.
Imádott tanítani, lelkéből magyarázott, foglalkoztatta, hogy a jövő generációi a tudást, a műveltséget helyezzék előtérbe, kiváló pedagógus volt, nemhiába „A példaadás erkölcse” című könyv szerzője. Én bevallom őszintén, hogy az ő hatására választottam a tanári hivatást. Volt szerencsém egy pár évet, a kilencvenes évek első felében, tanárként együtt dolgozni vele. Mind fiatal pályakezdő nem mertem beleszólni a nagyok dolgába.
Szünetekben a tanári egyik sarkába, lehetőleg a közelében meghúzódva hallgattam az eszmefuttatásait. A politikához is kitűnően értett, ráérzett arra, hogy minek mi lesz a következménye, mi fog hamarosan történni. Mikor kollégái azon vitatkoztak, hogy ki lesz az új amerikai elnök, ő lazán csak ennyit mondott, Clinton, gondoljatok arra, hogy magas, kékszemű és a választó polgárok több mint 60%-a nő. Még számos ehhez hasonló történetet mesélhetnék róla.
Sajnos egészségi állapota miatt nyugdíjba kellett menjen, pedig imádott a diákok között lenni, sokat jelentett neki az iskola. Én csodálom, tisztelem őt, és nagyon felemelő érzés, hogy abban az intézményben jártam iskolába és tanítok, amelynek nem is olyan rég ő is pedagógusa volt.
Ő a Kőrösi Csoma Sándor líceum egyik kiemelkedő alakja akire, remélem mindig emlékezni fog az utókor.
Bede Emese
Kovászna, 2024. október 25.
Fent: Bede Emese beszéde Fábián Ernő szobránál. Lenn: Bede Emese aligazgató és Becsek Éva iskolaigazgató koszorúz. Fotók: KCsSKE és Népfőiskola / Szabó Renáta, Tasnádi Levente