Az Út hívószóval meghirdetett 2024-es Ignácz Rózsa Napok – Ignácz Rózsa Irodalmi Versenyen Alkotóverseny szakasza líceumi korosztályának III. díját ítélte oda a kovásznai Jakab Mónika Katalin "A megtett út számít" című prózájáért az Egyed Emese költő, író, Faludi Ferenc-díjas irodalomtörténész, ny. egyetemi tanár (Kolozsvár), Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas író, költő, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja (Budapest) és Tapodi Zsuzsa irodalomtörténész, egyetemi tanár (Csíkszereda) alkotta zsűri. Szeretettel gratulálunk és további sok sikert kívánunk! Az alábbiakban a díjazott pályamű olvasható.
Jakab Mónika Katalin:
A megtett út számít
Mózes, egy 15 éves fiatal, egy nap sétált haza az iskolából, amikor egy idős bácsira lett figyelmes, aki nagyon nehéz csomagot cipelt. A fiút a szülei mindig a segítségnyújtásra és a jó modorra nevelték, így nem gondolkodott sokáig, megkérdezte, hogy segíthet-e valamit. Az idős bácsi meglepődve nézett rá, és így válaszolt:
– Adj Isten, fiacskám! Nagyon hálás lennék, ha segítenél.
Mózes nem tétovázott, elvette a szatyrot, és elkísérte a bácsit hazáig. Útközben a bácsi elmondta, hogy régebb ácsként dolgozott, és hogy van neki négy gyermeke és két unokája, de azok nem törődnek vele, évente egyszer látogatják meg, a felesége pedig két éve meghalt betegségben. A fiú nagyon meghatódott, és elhatározta, hogy amikor csak teheti, elmegy, és meglátogatja István bácsit. Másnap az utolsó órája osztályfőnöki volt, de elengedték őket hamarabb. Hiába hívták az osztálytársai fagyizni, ő nem tartott velük, inkább sietett, hogy minél hamarabb odaérjen, és minél több időt töltsön az öregúrral. Amikor odaért, a bácsi éppen fát hasogatott. Mózes rögtön ledobta a táskáját a földre, és sietett segíteni. Jó hangosan köszönt:
– Jó napot, István bácsi!
– Szervusz, fiacskám!
– Hogy van ma?
– Én jól, te?
– Én is jól.
– Mi járatban errefelé?
– Látogatóba jöttem, de ahogy látom, elkel a segítség, adja csak ide a fejszét!
– Köszönöm, fiam!
Mózes hasított két kosár fát, és még tüzet is gyújtott az öregnek. Az meghatódott volt és boldog, hogy találkozott egy ilyen derék legénnyel.
Teltek a hetek és a hónapok. Mózes egyre szívesebben és egyre többet járt István bácsihoz. Az idő nemcsak István bácsin, hanem Mózesen is változtatott. A fiú egyre nagyobb és okosabb lett, megszokta már, hogy minden szerdán és pénteken megy István bácsihoz segíteni, és visz neki vacsorát. Egy éve már, hogy hozzá jár. Ma is egy olyan nap volt. Ám amikor odaért, nagyon megijedt, mert István bácsi a földön feküdt. Mózes tanult elsősegélynyújtást, ezért tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia, és meg kell néznie a pulzusát. Mivel nem érezte a szívverését, elkezdte újraéleszteni. Fáradságának nemsokára lett eredménye, István bácsi magához tért. A fiú hívta azonnal a mentőket, akik nemsokára odaértek, és a beteget elvitték.
Mózes felhívta a szüleit, és velük együtt besietett a kórházba. Nagyon aggódott az öreg barátjáért, mert ez alatt az egy év alatt olyan közeli kapcsolatba kerültek, mintha már évek óta ismerték volna egymást. Amikor beértek a kórházba, az orvos kijött a vizsgálóból, és közölte velük, hogy a páciens nagyon beteg, és már csak pár napja van hátra. Amikor a fiú ezt meghallotta, nagyon elszomorodott. Beléptek a kórterembe, és meglepődve látták, hogy István bácsi egyáltalán nem búslakodik. Mózes nem értette, hogy ez hogy lehet, amikor tudja, hogy pár napon belül meghal. István bácsi, látva a csodálkozását, így szólt:
- Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített nekem életem során, de Istennek vagyok a leghálásabb azért, hogy a világra jöhettem, és leélhettem egy ilyen szép és hosszú életet. Ha elköltözöm ebből a világból, szeretném, ha te, Mózes fiacskám, ugyanilyen jólelkű és ugyanilyen segítőkész maradnál.
Mindenkit kiküldött a kórteremből, kivéve Mózest. Mózes sohasem hitte volna, hogy egy emberhez ilyen közel kerülhet. Arra gondolt, így nagyon nehéz és nagyon fájdalmas lesz a búcsú. Egy kis idő elteltével megszólalt István bácsi:
- No, ne légy már ilyen gyászhuszár!
- Nem vagyok az, csak nagyon nehéz elfogadnom, hogy hamarosan elmész ebből a világból. Annyira jó volt veled ez az együtt töltött idő!
- Mózes! Látom, még mindig nem érted, amit akarok neked tanítani. Nem az számít, hogy mi lesz, hanem az, hogy mi van most, és hogy mekkora utat tettél meg azért, hogy most itt legyél. Én már nem vagyok fiatal! De Istennek köszönhetem azt, hogy itt vagyok. Na, de nem azért küldtem ki mindenkit, hogy csacsogjak neked az élet nagy dolgairól, hanem azért, hogy elmondjak egy titkot, amit még nem mondtam el senkinek.
Közelebb intette magához, és a következőket mondta:
- Van egy aranyozott láda a fészerben, amelyiknek a harmadik fiókjában van a legnagyobb kincsem, amit az apámtól kaptam. Ez egy családi örökség. Mivel te ilyen jó voltál hozzám, és bearanyoztad az öreg napjaimat, neked adom.
Mózes, amint meghallotta ezt, elkezdett sírni, mert nagyon meghatódott.
Ezek után a haldokló behívott újra mindenkit a kórterembe. Most jött igazán a szomorú rész, mert István bácsi könnyek között elbúcsúzott mindenkitől. Röviddel ezután meghalt.
Egy héttel később Mózes elment István bácsi házához, és valóban ott volt az aranyozott láda, benne pedig egy nyaklánc és egy levél, ami így hangzott:
„Kedves Mózes!
Amikor ezt a levelet olvasod, én már elköltöztem ebből a világból. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az életem része voltál! Tudd, hogy mindig veled vagyok. Remélem, hogy a mennyben találkozunk.”
Mózes elvette a nyakláncot, amire az volt írva: „A megtett út számít!” Ezt jól a fejébe véste, és hazament.
Tíz év elteltével Mózesnek született egy fia, és nekiadta a nyakláncot.
Jakab Mónika Katalin, X. osztály, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Kapcsolódó: Az Ignácz Rózsa Napok rendezvénysorozat teljes gépgalériája itt lapozható.