Az Út hívószóval meghirdetett 2024-es Ignácz Rózsa Napok – Ignácz Rózsa Irodalmi Versenyen Alkotóverseny szakasza felnőtt korosztályának I. díját ítélte oda a Szabadkainé Á. Eszter "Folt a terítőn" című prózájáért az Egyed Emese költő, író, Faludi Ferenc-díjas irodalomtörténész, ny. egyetemi tanár (Kolozsvár), Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas író, költő, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja (Budapest) és Tapodi Zsuzsa irodalomtörténész, egyetemi tanár (Csíkszereda) alkotta zsűri. Szeretettel gratulálunk és további sok sikert kívánunk! Az alábbiakban a Szabadkainé Á. Eszter díjazott alkotása olvasható.
Szabadkainé Á. Eszter:
Folt a terítőn
Kezében a frissen főtt kávéval állt az ablaknál és nézte a dús zöldű fákkal teli, néptelen utcát. Innen, a másodikról még elég közeli és éles volt a kép, de csak annyira, hogy ne zavarja a gondolkodásban. Az égen mélysötét fellegek szaladtak, a hirtelen kerekedett erős szél szaggatta a lombokat. A fülledt nyári légben szinte vágni lehetett az elektromosságot. Közeledett a zivatar. De benne már dúlt a vihar…
Korán kelt ma, korábban, mint máskor. Felverte az izgatottság, hogy vajon megjött-e már a várva várt e-mail a pályázatáról, az ő tervét fogadták-e el az új híd építésére Kínában. Hónapok óta ezen dolgozott, hosszú évek munkájának koronája lesz, ha ő építheti meg a vad folyó felett átívelő karcsú hidat. Minden gondolatát ez töltötte ki, vibrált benne a feszültség, kicsit el is hanyagolta a családot, a barátait. Az anyja a múltkor már szemrehányást is tett miatta, közben játékosan meghúzgálva a jobb fülét.
Csak Vera nem panaszkodott soha. Magát mindig a háttérbe szorítva vele izgult, vele örült minden sikerének. Biztatta, támogatta bármit csinált, vagy tervezett az együtt töltött évek alatt. Reggel még félálomban hallotta ahogy csendesen készülődik, vigyázva, hogy őt fel ne ébressze. Ám az valamiért mégis tudatosult benne, hogy a fürdőszobából furcsa zajok jönnek: megint hány szegény... Mostanában mintha étvágytalanabb lenne, fogyott is. Egyszer próbált vele beszélni erről, de Vera akkor is csak legyintett. Meleg van, sok bent a munka, a szerkesztő is folyton nyúzza… aztán többet nem került szóba.
Az előszoba ajtó halk kattanására végképp kiment a szeméből az álom, felkelt. A kicsiny konyhát betöltötte a friss kávé illata. A régi, hímzett terítőjükkel letakart asztalra odakészítve a kedvenc szendvicse, mellette egy kis vázában három szál pipacs. Elmosolyodott. Vera még mindig meg tudta lepni.
Felkapta a tányért és besietett vele a nappaliba. A kis íróasztalon világított a bekapcsolt laptop képernyője. Nocsak, Vera így hagyta itt? Sosem szokta. Elé huppant, majd szinte minden átmenet nélkül kővé dermedt.
A képernyőn nyitva állt Vera elektronikus egészségügyi „ felhője ” a legutóbb feltöltött szakorvosi lelettel. Hosszú percekig csak nézte… ült ott mozdulatlanul és égő, tágra nyílt szemekkel olvasta el újra és újra a megfellebbezhetetlent. Hát ezért... nem tudta… nem vette észre… és ő nem mondta el neki.
Lassan felállt, visszabotorkált a konyhába, töltött magának egy csésze kávét. Hirtelen értelmetlenné vált a pályázat, a híd, a vágyott Kína. Jóformán mindent elért már és rövid idő múlva mégsem lesz semmije. A tehetetlen kétségbeeséstől ordítani tudott volna.
A hatalmas csattanással szinte egyszerre felvillanó fényív nyomán végre kinyíltak a súlyos felhők és eleredt az eső. Elfordult az ablaktól. A csésze megremegett a kezében, mozdulatától némi kávé cseppent a makulátlan asztalterítőre. A terítőre, amin Vera olyan nagy gonddal munkálkodott hetekig és amit oly féltőn óv évek óta.
A kávéfolt megmarad… - gondolta gépiesen. Ujja hegyével keserűen tapintotta meg a barnácska pöttyöt. A folt igen… az megmarad... még akkor is, amikor a finom, apró kéz, mely a terítőt hímezte már csak egy marék por lesz az eső áztatta fekete földben.