Az Út hívószóval meghirdetett 2024-es Ignácz Rózsa Napok – Ignácz Rózsa Irodalmi Versenyen Alkotóverseny szakasza líceumi korosztályának II. díját ítélte oda a kovásznai Ferencz Boglárka "Eufória" című prózájáért az Egyed Emese költő, író, Faludi Ferenc-díjas irodalomtörténész, ny. egyetemi tanár (Kolozsvár), Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas író, költő, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja (Budapest) és Tapodi Zsuzsa irodalomtörténész, egyetemi tanár (Csíkszereda) alkotta zsűri. Szeretettel gratulálunk Boginak, aki Népfőiskolánk médiaműhelyének is tagja – és további sok sikert kívánunk!.
Ferencz Boglárka:
Eufória
Andi mindig is az a barátnő volt, aki mindenkinek mosolyog, mindig vidám és segítőkész. De senki sem sejti, hogy minden nap hazafelé menet könnyek fakadnak a szemeiből, miközben az üres utcákat járja. Azt hiszik, boldog, de csak ő tudja, hogy ez a boldogság mindössze egy fátyol, amely rejti a belső ürességét. Az emberek dicsérik életét, de ő magányosan vergődik az érzések és gondolatok labirintusában, keresve valamit, ami igazán boldoggá tehetné. És ebben a látszólagos eufóriában Andi elveszett, mint egy eltévedt vándor a sötét erdőben, vágyva a megtalálhatatlanra: az igazi boldogságra.
Az utolsó iskolai hónapban osztálybulit szerveztek, hogy kellőképp el tudjanak búcsúzni egymástól, de mégse legyen melankolikus hangulatú a búcsúzás.
-Anya, segítesz valami szép ruhát keresni a ma esti bulira? Nem tudok választani ezek közül. –mondta Andi.
-Persze, mutasd meg hogy állnak rajtad!
-Ez az első, ez túlságosan nagymamás ehhez a partihoz.
-Nem nem, nem, ez nem lesz jó, ez tényleg öregít. –nevetett az édesanyja.
-Talán ez?
-Hmm, ez kicsit túl, túl giccses.
-Na jó, ez az utolsó, talán ez lesz a legjobb választás, várj mutatom.
-Gyönyörű vagy, édesem! Ez lesz a tökéletes ruha, mindenki téged fog bámulni. Várj csak, hozok valamit, le ne vesd!
Andi anyukája egy kétsoros vékony ezüst nyaklánccal tért vissza, és egy pár hozzá illő fülbevalóval.
-Nézd csak, ezeket az esküvőnkön hordtam, azóta is ott pihen az ékszertatón, már annyira vártam, hogy végre rajtad is lássam.
-Ó, anya, ez csodaszép. Köszönöm. –Andi megölelte édesanyját—Gondolod, hogy jól fog állni?
-Természetesen, várj segítek felvenni.
Andi a szobatükréhez sietett, hogy összben is megnézhesse magát. Nem teljesen volt megelégedve magával, de ezt nem említette anyjának.
-Köszönöm anya, nagyon tetszik!
-Csodálatos vagy, várj, mutasd meg apádnak is. Ádám, gyere fel egy kicsit—kiáltott le a férjének.
-Igen? —vonta vállát—Valami baj…
A szó a torkán akadt, egy pillanat erejéig levegőt sem vett, amikor meglátta lányát talpig kiöltözve. Könnybe lábadt a szeme, és meg sem tudott szólalni.
-Ennyire rémes? –tette fel a kérdést a lány viccesen.
-Nem, dehogyis! Gyönyörű vagy, kislányom! Ó, és ezek azok az ékszerek? –ekkor Andi édesapja nem bírta tovább tartani, kicsordult egy könnycsepp a szeme sarkából.
Boldogságkönnyek fakadtak mindenki szeméből, vagyis majdnem mindenkiéből. Andi félt, hogy társai nem fogják jó szemmel nézni, hogy ennyire komolyan veszi ezt a bulit, mert egy amolyan, “ereszd el a hajam” buliról van szó, nem pedig egy gáláról. Tudta jól, hogy mindenki nagyon részeg lesz, és azt is tudta, hogy ő ezt annyira nem kedveli, de mégiscsak ez az utolsó együtt töltött év, így beleegyezett a meghívásba.
Eljött a pillanat, még csak egy óra, és már kezdődik a buli. Andi mindenét beleadta, hogy minden tökéletes legyen, a sminkje, a haja.
-Andi, gyere, itt vannak érted! –hangzott fel a hang a konyhából.
-Sietek!
-Anya, Andi hová megy? – kérdezte buzgón kisöccse.
-Majd egyszer te is eljössz velem, ígérem. – válaszolta kedvesen.
Andi sietve állt fel a tükör elől, kezében tartva a fekete magassarkúját rohant le a lépcsőn.
-Vigyázz magadra tücsök, és ne igyál túl sokat! –bökte oldalba az édesapja.
-Jaj, apa, tudod, hogy nem szoktam. –válaszolta viccesen — Sziasztok, reggel jövök!
-Szia, tücsök! –mondták a szülei kánonban.
***
-Heló csajszi! –szólalt meg a vezetőülésről Andi barátnője, Kriszta.
-Úristen, milyen gyönyörű vagy! Nagyon imádom az outfited! –mondta egy másik lány a hátsó ülésről, ő volt Andi egyik legjobb barátnője, mindenki csak úgy szólította, hogy Fifi.
-Szóval, lányok, mit próbálunk ki ma? Van nálam fű, kristály, randidrog, ha netalán valakihez közel kerülnétek és még van pár tabletta ecstasy. Szóval, kinek mit adhatok? –mondta Erik, Kriszta barátja az utazóülésről.
-A fű meg van tekerve?
-Nincs, de van minden, ami kell.
-Oké, akkor én azt kérem, és egy tablettát.
-Jól van édes, majd elszívjuk együtt. Fifi, neked?
-Hmm, nem is tudom, adj két ecstasy-t.
-Elég lesz?
-Persze, van még egy fél gramm kristályom és füvet meg majd Alex ad.
-Okéka, tessék itt is van.
-Te édes? –Kérdezte Fifi Anditól—Majd nyomod velem, vagy szeretnél magad mellé valami fiút? –mosolygott.
-Hát, igazából, én ebben nem vagyok biztos, hogy kell valami ilyen, szerintem elég lesz az a rengeteg alkohol is, ami ott lesz.
-Ugyan, ne viccelj, tudod, hogy mindenki totál be lesz állva. –mondta Krisztina, miközben félrehúzott a ház felhajtóján.
-De én, én még soha nem használtam semmi ilyesmit…
Andi feszülten szállt ki az autóból, már alig érezte az ujjait és szédült is, mint aki már ivott legalább négy pohárral.
-Na jó, tessék, itt egy fél tasak kristály, valamikor vonulj el, és szívd fel. –mondta Erik és átnyújtott Andinak egy tasakot.
-Köszi, azt hiszem…
A házban dübörgött a zene. Az ajtón belépve már érződött a lágy hányás és izzadságszag keveredése, csókolózó párok a lépcsőfordulóban, nedves foltok a szőnyegen, feldőlt poharakból csurdogáló alkohol és a lágy, kintről beszivárgó cigarettafüst szaga keveredett odabent, a nappaliban.
Andi az épületbe lépve már émelygett, nem volt hozzászokva ehhez az életstílushoz, kifejezetten zavarta az egész látvány. Leültek a kicsit megviselt kanapéra, és Erik ezt mondta:
-Hozhatok valami italt, lányok?
-Igen, három Martinit. És egy vodka-narancsot.
-Oké.
-Nos, meséljetek, jeleztek vissza az egyetemekről? –tette fel a kérdést Krisztina.
-Nem, vagyis az egyik igen, de az csak egy utolsó választás lesz –mondta Fifi.
-Nekem még nem, de szerintem hamarosan kapok válaszokat –mondta Andi
-Engem felvettek, –mondta végül Krisztina—már vártam nagyon, de végül megvan.
-Gratulálok, így végre már lakótársak is lehetünk! –válaszolta kedvtelve Fifi.
-És itt is van az este megmentője! Köszönöm, szívem!
-Tessék lányok, itt van minden, meg plusz egy vodka-narancs! És aki akar kis virágot „szagolni”, az jöjjön velem.
-Jaj, már annyira vártam ezt! –mondta Fifi, és felpattant a kanapéról.
-Andi te nem jössz? –kérdezték egyszerre a fiatalok.
-Nem, nem köszi, majd egy kicsit később kinézek, de ezt most kihagyom.
-Ne csináld már, gyere, jó buli lesz! –válaszolt Fifi.
-Nem, köszi.
-Oké, te tudod, de ha meggondolnád magad, tudod hol találsz meg minket –mondta Erik. Mindhárman vonogatták a vállukat és kiviharzottak az ajtón.
Andi szorongása előjött, érezte, hogy muszáj kicsit egyedül lennie, viszont különös félelemmel fűszerezett kíváncsiság fogta el. Elővette a kistáskájába rejtett tasakot, és elkezdte nézegetni a különös és csalogató tudatmódosító port. Körülnézett, majd észrevette, hogy egy ismerős alak bámul rá a szoba másik végéből. Gyorsan eltette a tasakot, és ekkor az alak már majdnem mellette volt.
-Szia, te lány! Hogy meghíztál!
-Ciao, Martin! Te is hiányoztál, örülök, hogy látlak. –válaszolta Andi nevetve és közben felállt és megölelte ismerősét.
-Mi a helyzet? Válaszoltak már a felvételi leveleidre?
-Nem, még nem, de egyébként minden a régi, elvagyok mint a befőtt. Neked válaszoltak?
-Igen, azt mondták már biztos helyem van bent, függetlenül attól, hogy hogyan sikerül az érettségi.
-Ó, szuper, nagyon örülök!
-Iszol valamit?
-Igen, egy whisky-t. –Andi örült, hogy beszélhet valakivel, viszont pánikolt amiatt, hogy vajon Martin látta-e rejtegetnivalóját.
-Itt is van. Mondd csak, minden rendben van veled mostanság?
-Persze, miért ne lenne?
-Nem tudom, csak olyan lehangoltnak tűntél ott egyedül a kanapén.
-Á, dehogyis, csak a többiek kimentek, és én meg csak ott ültem, nem igazán vagyok az a túlságosan társasági ember.
-Értem, és talán ha tudom a megoldást, belemennél?
-Mire gondolsz pontosan?
-Hát van nálam ilyen, hogy is nevezzem, egy amolyan csodaszer.
-Hát, nem is tudom… nekem is adtak, viszont nem tudom, hogy bízzak-e egy ismeretlen tudatmódosítószerben.
-Ugyan, jó lesz, és bármi baj van, én tudok majd segíteni, ha akarod, akkor én nem veszek be olyan sokat, és akkor tudok vigyázni rád.
-Nem tudom. Te próbáltad már?
-Persze, és nézd csak, még mindig itt vagyok.
-Haha, vicces. De jó, legyen, viszont ígérd meg, hogy senkinek nem fogsz beszélni róla.
-Nem kell félned, ha én beköplek, akkor azt is tudják, hogy mindenki más is totál be volt állva.
-Rendben!
-Gyere, tudok egy helyet.
A fiú kézen fogta Andit és egy üres szobába vezette. Martin az ajtót kulcsra zárta, és biztosította, hogy az ablakon se lát be senki.
-Nézd csak, így kell csinálni. Elővett egy ugyanolyan tasakot, ami Andi táskájában is meglapult. A kis kávézóasztalra öntött két nagyjából ugyanakkora kupacot, majd egy bankkártyával két csíkot formált.
-Ezeket pedig egy szívószállal felhúzzuk. Tessék, –átnyújtotta a szívószálat—fogd be az egyik orrlyukadat és a másikkal szívj egy hatalmasat a por irányát követve.
-Megmutatnád előre, mert nem biztos, hogy teljesen értem.
-Persze, de jól figyelj!
-Oké!
Martin ügyesen felkapta az első csíkot, utána pedig kicsikét megtörölte orrát.
-Te jössz!
Andi remegő kézzel hajolt az asztal fölé, még egy riadt pillantást vetett Martin kielégült, támogató arcára, majd egy hasonló, de kicsit tapasztalatlanabb mozdulattal felszívta a csíkot.
-Mi… mikor kellene érezzek bármit, mert jelenleg csak a borzasztó idegesség tölt el.
-Ne félj, tudni fogod, sőt az sem biztos, hogy elsőre érezni fogod, és egyébként is ajánlatos legalább három csíkot felhúzni. Viszont tessék, kezdj el rágózni még most, mert később már nem fogod bevenni és valami, „mellékhatása” ennek a cuccnak, hogy folyamatosan rágni akarsz és rágsz is.
-Köszönöm! Itt maradsz velem?
-Persze!
-Oké... ömm, mondd csak, mit is fogok érezni?
-Boldogságot, és nem leszel fáradt. Sokat fogunk táncolni, és mindent nagyon jól fogsz érezni, ezért is nevezik ezt szexdrognak.
-Értem, de tudok majd magamról? Mármint nem olyan, mint az alkohol, ugye?
-Nem, egyáltalán nem, tudsz majd magadról, viszont meglehet, hogy ha valaki bepróbálkozik, mondjuk csak megcsókol, akkor órákig képes vagy folytatni.
-Te jó ég, ezt SOHA ne engedd, nem akarok senkivel lefeküdni.
-Mondom, tudsz majd nemet mondani.
-Rendben. Mondd, te érzel valamit?
-Nem, semmit. Felszívunk még egyet?
-Igen!
-Na látod, nem is olyan rossz.
-Igen, bár azért kicsit bűntudatom van…
-Ne félj, jó lesz, meglátod megéri majd.
Felszívtak még egy csíkot. Viszont Andi ekkor valahogy annyira felszívta a port, hogy a szeme elkezdett könnyezni és nagyon csípte. Leültek az ágyra és általános dolgokról kezdtek beszélgetni. Egy pár pillanat múlva, Andi megmagyarázhatatlan érzéseket kezdett érezni: bizseregtek az ujjai, hirtelen csak a semmiből mosolyogni kezdett, körülnézett és minden olyan más volt, minden nagyon színes lett és barátságosnak tűnt, lelassultnak érezte magát, de ez kifejezetten tetszett neki. Rettentő nagy csend támadt az eddigi gondolatokkal tele fejében. Lenézett a kezeire, megforgatta és egymáshoz érintette az ujjait, mintha akkor fedezte volna fel, hogy léteznek.
-TE JÓ ÉG! –kiáltott fel—Ez nagyon jó, én, én ilyet ezelőtt sosem éreztem, annyira, kellemes melegség és boldogság van bennem!
-Én mondtam, nem akartad elhinni.
Andi egyik pillanatról a másikra boldogabb lett és el sem tudta hinni, hogy ez vele is megtörténhet és újra boldog lehet.
***
Andi és Martin még egy felszívott csík után visszamentek a társaságba, Andi barátai, akiket úgyszint teljesen hatalma alá kerített a szer, el sem tudták képzelni, hogy Andi tényleg kipróbálta, és totál be van állva. Mindenki büszke pillantásokat vetett a lányra és azt mondták, hogy ideje volt már, mert bután nem szabad meghalni.
Mindenki táncolt, és mindenki nagyon jól érezte magát a buliban. Mindenki. Azonban pár óra leforgása után Andiban furcsa érzések cikáztak, mintha egy mély, megmagyarázhatatlan dimenzióba csöppent volna, ahol mindenki csak úgy van és kész. Nem érdekelte semmi, minden egyes korty ital, amit megivott, simogatta a torkát és kényeztette a gyomrát. Egyik pillanatban felpattant és repülést imitáló kézmozdulatokkal táncolni kezdett az ismeretlen dallamú zenére. Barátnője, Krisztina eltűnt Erikkel, Fifi pedig valami furcsa kinézetű pasit bolondított a konyhapultnál, Andi meg Martin pedig csak figyelték a körülöttük zajló eseményeket. Kerek három végigtáncolt óra után, visszamentek a szobába, ahol előzőleg felszívták a port. Andi leült az ágyra, Martin pedig mellé húzódott. Az egyik percben nevettek, a másikban pedig már szenvedélyesen csókolták egymást. Andinak soha egy emberi érintés sem esett ilyen jól, mint ez, nem is akarta abbahagyni. Ezúttal viszont, pár végigcsókolózott óra után kiütötték magukat, és mindketten, egymás karjába fonódva elaludtak.
-Te jó Ég! –riadt fel a lány a telefonja fülsüketítő morajára—Hány óra van? Martin, kelj végre fel! Martin!
-Jól van, jól van, ébren vagyok! Jézus, mi történt?
-Semmi, csak már otthon kellene lennem. Mondd, te érzed még?
-Talán egy kicsit, de inkább nem. Miért, te talán igen?
-Nem, mármint, nem tudom. Azt hiszem nem, egyáltalán nem.
-Jól aludtál?
-Igen, bár nehezen aludtam el. De mondd csak, kínos, szóval tudod, te meg én, nem történt meg ugye?
-Ó, nem, nem dehogy is. Emlékeznénk.
-Megnyugodtam, mármint, nem miattad, hanem a helyzet tudod, nem szabad ennek megtörténnie.
-Persze, persze, tudom!
-ANDI! HOL VAGY MÁR? –Kiáltott fel Fifi a folyósón vágtatva. –Na végre megvagy, azt hittem időközben már hazamentél. Ó, bocsi, nem akartalak megzavarni titeket.
-Nem, nem zavarsz. –Andi ekkor megpróbált ki szabadulni a Martin által alkotott kis védőburokból.
-Oké, nos ebben az esetben… KI AZ ÁGYBÓL GERLEPÁR! –kiáltott rájuk a lány.
***
Andi életében a drogfogyasztás eleinte csak ritka, hétvégi kaland volt, egyfajta menekülés a mindennapok nyomása elől. Az első alkalom után, amikor abban a buliban kipróbálta a tablettát, úgy érezte, hogy végre megtalálta azt, ami hiányzott az életéből: a gondtalanságot, a felszabadultságot, és azt az euforikus érzést, ami eltüntette minden szorongását.
Az iskolában viszont az élete továbbra is ugyanolyan volt. A stressz, az elvárások és a belső bizonytalanság egyre inkább uralták a mindennapjait. Az órák alatt folyton azon kapta magát, hogy nem tud figyelni, mert csak az járt a fejében, mikor érezheti újra azt a felszabadító boldogságot, amit a drog adott neki. Amikor Kriszta újra elhívta, egy buliba, Andi már nem hezitált. Ismerte az érzést, amit a tabletta ad, és újra át akarta élni.
A következő bulikon egyre kevésbé fogta vissza magát. Már nem csak egy tablettát vett be, hanem kettőt, majd hármat is, hogy tovább tartson a hatás. A kezdeti óvatos tapogatózás után, amikor még csak a bulikban használt, hamarosan azon kapta magát, hogy hétköznap is szüksége van rá. Egy-egy fárasztó, érzelmileg kimerítő nap után már nem volt elég csak otthon zenét hallgatni vagy beszélgetni a barátaival, az érzést, amit a drog adott, semmi sem pótolta.
Hamarosan Andi már egyedül is használni kezdte a drogokat. Eleinte csak egy-egy hosszú nap után, hogy elnyomja a feszültséget, amit az iskola és a családi élet okozott. Ahogy teltek a hetek, egyre gyakrabban nyúlt a tablettákhoz. Az első alkalommal megtapasztalt eufória mostanra elérhetetlenné vált, és egyre több és több kellett ahhoz, hogy újra érezze azt az érzést, amit annyira keresett.
Az Ördögi Kör
A drog használata lassan beszivárgott Andi mindennapjaiba. Reggelente nehezen kelt fel az ágyból, és már az iskolába menet is bevett egy tablettát, hogy könnyebben elviselje a napot. Az órákon egyre nehezebben koncentrált, gyakran bámult ki az ablakon, és csak az járt a fejében, hogy mikor ér véget a nap, hogy újra bevehessen valamit. A korábbi jó tanuló helyett mostanra csak árnyéka volt önmagának. Az érdemjegyei romlottak, és egyre többet hiányzott az iskolából.
Barátai, akik korábban közvetlenül mellette álltak, lassan eltávolodtak tőle. Kriszta és Fifi ugyan még tartották vele a kapcsolatot, de látták, hogy Andi egyre mélyebbre süllyed. Próbálták figyelmeztetni, hogy ne hagyja el magát, de Andi már nem hallgatott rájuk. Őket hibáztatta azért, hogy nem értik meg, mit érez, és miért van szüksége a drogokra.
A hétvégék, amelyek korábban a baráti társaság összejöveteleiről szóltak, mostanra inkább a magányos elvonulásról és a drogokkal való kísérletezésről szóltak. Andi egyre gyakrabban érezte magát szomorúnak, üresnek, és az egyetlen dolog, ami átmeneti megkönnyebbülést hozott neki, a drog volt. De ahogy a használata nőtt, az euforikus érzések egyre ritkábbak és rövidebbek lettek, helyüket egyre inkább a szorongás és a pánik foglalta el.
Az Összeomlás
Andi érezte, hogy valami nincs rendben. A szervezete kezdett felmondani a szolgálatot: egyre többször volt hányingere, szédült, és gyakran olyan erős fejfájás kínozta, hogy alig tudott felkelni. Az iskola is egyre elviselhetetlenebb lett számára, és amikor az egyik tanára kérdőre vonta, hogy miért teljesít olyan rosszul, Andi egyszerűen kimenekült az osztályból.
Egyik nap, miután egy hosszú, fárasztó napot töltött az iskolában, Andi úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Elővette a maradék tablettákat, és úgy döntött, hogy nagyobb adagot vesz be, mint amit eddig szokott. Abban a pillanatban, amikor a drog elkezdett hatni, először érezte a megszokott eufóriát, de ezúttal valami más is volt: hirtelen szédülni kezdett, a szíve mintha ki akarna ugrani a mellkasából, és érezte, hogy elveszíti az irányítást a teste felett.
A fürdőszobába menekült, ahol rosszulléte egyre erősödött. Remegve kapaszkodott a mosdókagylóba, és próbálta lecsillapítani magát, de a pánik egyre inkább úrrá lett rajta. Végül, amikor már nem bírta tovább, összeesett a fürdőszoba hideg padlóján.
A következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy kórházban ébredt. A fehér falak, a gépek monoton zaja és a szülei kétségbeesett arca vette körül. Az anyja könnyekkel a szemében fogta a kezét, és remegő hangon kérdezte:
– Miért, Andi? Miért nem szóltál nekünk?
Andi nem tudott válaszolni. A szorongás, a félelem és a szégyen összeszorította a torkát. Csak ekkor értette meg igazán, hogy milyen mélyre süllyedt, és hogy a drogok, amelyek kezdetben enyhülést hoztak, most már teljesen elvették az életét. A felismerés, hogy majdnem mindent elveszített, amit valaha szeretett, mélyen megrázta. Ez az esemény volt az, ami végül elindította Andit a gyógyulás útján, amikor belátta, hogy segítségre van szüksége, és a rehabilitációs központba került, ahol később találkozott Ágival.
A Gyógyulás Kezdete
A kórházban töltött napok alatt Andi lelke háborgott. Az idő lassan vánszorgott, és minden egyes perccel szembesülnie kellett saját gyengeségével. Minden reggel ugyanabban a fehérre festett szobában ébredt, ugyanazokkal a rideg falakkal körülvéve, amelyek emlékeztették őt a valóságra: majdnem meghalt. Amikor már fizikailag jobban lett, az orvosok egyértelműen megmondták neki, hogy rehabilitációra van szüksége. Eleinte ellenállt, hiszen még mindig ott volt benne a vágy, a sóvárgás, hogy visszatérjen ahhoz az érzéshez, amit a drogok adtak neki. Azonban a szülei könyörgése, édesanyja könnyes arca és a saját félelme végül arra késztették, hogy beleegyezzen. Az út a rehabilitáció felé olyan volt számára, mint egy hosszú, sötét alagút, amelynek a végén halvány fény dereng. Nem tudta, mi vár rá, és félt attól, hogy képes lesz-e szembenézni mindazzal, ami ezzel jár. A családja támogató jelenléte azonban erőt adott neki.
A Rehabilitációban
Az első nap a központban kihívásokkal volt tele. Bár a környezet nyugodt és békés volt, Andi belső nyugtalansága nem hagyta őt pihenni. Újra és újra végigpörgette az elmúlt hónapok eseményeit, és azzal küzdött, hogy elengedje azt a múltat, amely annyira magával rántotta. A napi rutin szigorúan megszabott volt: terápiás csoportok, egyéni foglalkozások, meditáció, és testi-lelki regenerációt célzó tevékenységek töltötték ki a napjait. Andi számára ezek a szigorú szabályok kezdetben idegenek voltak, de hamar rájött, hogy éppen erre van szüksége: egy keretrendszerre, amely megtartja őt, amikor saját akaratereje cserbenhagyja. A csoportterápiák eleinte kínosak és nehezek voltak számára. Nehezen nyílt meg mások előtt, és szégyellte magát amiatt, amit tett. A többi résztvevő, akikkel megosztotta a csoportot, mind hasonló problémákkal küzdött. Lassan kezdett rájönni, hogy nincs egyedül, és hogy az ő története sem egyedülálló – mások is jártak már azon az úton, amin ő most haladt.
Ági Útmutatása
Amikor Andi megismerkedett Ágival, egy új fejezet nyílt meg a gyógyulásában. Ági, aki már több hónapja a központban volt, és jóval előrébb járt a gyógyulás útján, épp az a személy volt, akire Andinak szüksége volt. Ági magabiztos, de empatikus hozzáállása megerősítette Andiban azt az érzést, hogy talán ő is képes lesz legyőzni a függőségét. Ági minden nap ott volt, amikor Andinak szüksége volt rá. Együtt sétáltak a parkban, ahol a nap sugarai lágyan simogatták az arcukat, és a madarak énekével kísérve beszélgettek az életről, a jövőről, és a reményről. Ági elmesélte neki, hogyan jutott el odáig, hogy elfogadta önmagát, és hogyan talált rá újra a belső erejére. Andi számára ezek a beszélgetések igazi kapaszkodót jelentettek. Ági személyisége és története inspirálta őt arra, hogy ő is küzdjön tovább, bármilyen nehézségekbe is ütközik. A terápiás foglalkozások során egyre többet nyílt meg, és elmondta, miért is menekült a drogok világába. A szorongás, az önbizalomhiány és a megfelelési kényszer mind ott voltak a háttérben, és most, hogy ezeket a problémákat felszínre hozta, képes volt szembenézni velük. Ági azt tanította neki, hogy minden nap egy új lehetőség a változásra. Andi megtanulta, hogy az út a gyógyuláshoz nem lineáris, és hogy a visszaesés is része lehet a folyamatnak, de ez nem jelenti azt, hogy fel kell adni.
A Visszaesés és a Felállás
Egyik nap, amikor különösen nehéznek érezte a nyomást, Andi majdnem visszaesett. A drogos múlt kísértése újra felbukkant, és úgy érezte, hogy nem tud ellenállni. Ági azonban észrevette rajta, hogy valami nincs rendben, és azonnal közbeavatkozott. Elvitte Andit egy csendes helyre, ahol kettesben lehettek, és beszélgettek.
– Tudom, hogy most minden nagyon nehéznek tűnik – mondta Ági nyugodt hangon. – De emlékezz rá, hogy már mennyit haladtál előre. Ne hagyd, hogy egy nehéz nap miatt feladd mindazt, amit eddig elértél.
Andi, könnyeivel küszködve, hallgatta Ágit. Tudta, hogy igaza van, és hogy nem szabad hagynia, hogy a múlt újra eluralkodjon rajta. Azon az estén Andi újra erőt merített Ági szavaiból, és megfogadta, hogy kitart a gyógyulás útján. Ez a pillanat egy fordulópont volt számára. Rájött, hogy a függőségből való kilábalás egy hosszú és küzdelmes folyamat, de nem kell egyedül végigmennie rajta. Ági és a központ támogatása segített neki abban, hogy minden egyes nap egy kicsit erősebb legyen, és hogy újra megtalálja önmagát.
A Gyógyulás Útján
Az elkövetkező hetekben Andi egyre inkább megerősödött. Már nem csak a túlélésért küzdött, hanem azért, hogy újraépítse életét a drogok nélkül. Az orvosok és terapeuták folyamatosan támogatták, és Andi lassan, de biztosan megtanulta, hogyan kezelje a stresszt és a szorongást más eszközökkel. Andi végre kezdte újra élvezni az élet apró örömeit: egy jó beszélgetést Ágival, egy kellemes sétát a parkban, vagy csak azt, hogy képes volt tisztán gondolkodni és érezni. Ahogy haladt előre a gyógyulás útján, rájött, hogy az igazi boldogság nem a drogok által kiváltott eufóriában rejlik, hanem abban, hogy képes szeretni és elfogadni önmagát. Ezzel az új felismeréssel és Ági támogatásával Andi végül készen állt arra, hogy újra belevágjon az életbe, tisztán, szabadon és erősebben, mint valaha.
Ferencz Boglárka, X. osztály, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Kapcsolódó: Az Ignácz Rózsa Napok rendezvénysorozat teljes gépgalériája itt lapozható.